Tündérkert...

Van egy világ, hol a valóságban
Még sohasem jártam,
De a legszebb álmaimban néha rátaláltam.
Ott sosincs viszály, örök béke honol,
Tücsök énekére, madárdal válaszol.
Évszázados fák közt hűs patak csordogál,
Napsütötte tisztáson tündérpalota áll.
Virágillatú szél borzolja hajamat,
Arany napsütésben csillámok táncolnak.
Amerre csak nézek, minden mosolyog rám.
Egy lelógó faág megérinti ruhám.
Bár csend van, de lelkemben egy dallam felcsendül,
Úgy érzem a gondom, tőlem messze kerül.
Selymes fűszálak vigyázzák léptem,
A szeretet fényében fürdik egész lényem,
S ekkor halk neszezéssel, ahogy sóhaj lebben,
Puha pilleszárnyon egy tündér elém libben.
Nem beszél, de mégis értem minden szavát,
Kézen fog és repít hegyen és erdőn át.
Halandó nem érezhet ilyen érzést soha,
Puha lepkeszárnyon álom repít tova.
Eddig nem hallott dal csendül lelkemben,
A szeretet ritmusa dobban a szívemben.
Átjár ez az érzés, mint huzat a házon,
Hogy ez el ne múljon, csakis azt kívánom.
Könnytelen fáj, sajog e világ szépsége,
Elvarázsol a tündérek szelíd békessége.
Nem hivalkodóak és mégis ragyognak,
Szívem rejtekébe melegséget hoznak.
Túl ragyogják a napot, s a reggeli harmatot,
Kedves mosolyukkal áldják meg hajnalod.
Érzem, amit eddig nem éreztem sosem,
Hogy e világ létezését őrzi majd a szívem.
Mert, kell a hit és kell a remény,
Hogy valahol az álmok mélyén,
Létezik egy olyan világ,
Mely őrzi e tündérek nyomát...