A forrás
ismeretlen 2007.11.03. 15:53
Néztem ki az ablakon, és közben azon tűnődtem, hogy szemben lévő patak, hol ered.
A forrás. /mese/ Néztem ki az ablakon, és közben azon tűnődtem, hogy szemben lévő patak, hol ered. Az erdő szélén folydogál, ahol én lakom. Tiszta vizéből, sokszor ittam már. De az eredetét, amit nem ismerek. A forrás, ami az éltető erőt hozza felém, és minden erdőlakónak. Kristály tiszta vize, csillogón folyik alább. Ahogy az eléri a domboldalt, folyása felgyorsul. Erőtől duzzadva, száll alább. A domb közepén, egy másik patakkal összefogva mennek tovább, immár erősebben. Összefognak, hogy erejükkel mindent áttörve tudják tovább vinni a vizet. Útját álja föld, szikla, és erdők hada. De nem törődve semmivel, ő csak halad. Mindet kikerülve. Tudván, hogy kell a víz mindennek. Ahogy tűnődtem ezen, az erdő szélétől, kicsit beljebb. Valami furcsa dologra lettem figyelmes. Két, három alakot látnék...? De olyan furcsák voltak. De nem ijedtem meg tőlük. Inkább hívogatóan táncoltak ott. Összeszedtem magam, Felvettem egy cipőt, kabátot, és kimentem a ház mellé. Láttam, hogy néznek, észrevettek. De nem mentek el onnét. Elindultam feléjük. Megnézzem, hogy kik ők. Három lányka táncolt a patak mellett. Selyem tüll ruhában. Furcsán néztem rájuk, de nem féltem. Inkább kezdtem nyugodtabb lenni. Énekeltek, és közben táncolta. De valami furcsát láttam az arcukon. Mosoly volt mind a három lányka arcán, de szájuk nem mozgott. Éneküket, viszont egyre erősebben hallottam. Látomásnak kezdtem hinni az egészet. Már azon kezdtem gondolkodni, hogy visszafordulok, mert csak a magány furcsa játéka ez. Amikor már majdnem visszafordultam, elindultak felém. Mintha tudnák gondolataim. Vagy hallanák, amit magamban mormolok. Nevetve körbe vettek, és táncoltak tovább. Megfogták a kezem, hogy velük táncoljak én is. Vidámságot éreztem a testemben. Minden olyan leírhatatlanul szép volt. Egyszer csak, ketten, kicsit hátrébb húzódtak, a harmadik lányka, oda állt elém. Lágyan megsimogatta arcom... Hirtelen elkomorodtam, de nem éreztem magam bánatosnak. A lányka, elnézett az erdő felé, és mutatott egy utat. Én meg csak néztem, mert ismertem az erdő ezen részét, úgy mint a tenyerem. Ezt az utat, viszont még soha nem láttam. Az erdő, nagyon sűrű lombkoronával rendelkezett, és a belsejében, még nappal is olyan volt, mint amikor a nap, lemenőben van, és már nem látszik a fénylő korongra a dombok felett. De ez az út, világos volt. Fényben úszott. Nagyon kíváncsi lettem, és engedtem a csábításnak. Elindultam velük, hogy láthassam, mit is szeretnének mutatni. Szívem, egyre hevesebben dobogott. Lázban égtem, hogy mi az a dolog, amit mutatni szeretnének. Olyan szép volt minden, a fákon virágok voltak, mintha itt még tavasz lenne. Pedig jött már az ősz. Állatok serege haladt át előttünk. Kisebb, és nagyobb erdei állatok. Madarak énekeltek mindenhol. Egyszer csak, egy réten találtam magunkat. Mindenhol virágok voltak. Színes kavalkád. Illatok ezreit éreztem. Láttam a rét végén, egy nagy dombot, amin megint fák voltak. Az erdő, körbevette a rétet, átölelte szerető öleléssel. Mintha védelmezné őt. Az erdőben, elértünk egy kis patakhoz. A lányka, aki eddig fogta a kezem, hogy vezesse utam, rámutatott a csordogáló vízre. Majd mutatott abba az irányba, ahonnét csordogált a patak. Elindultunk hát, és nemsokára megérkeztünk oda, ahol az éltető föld mélységéből, előtört a víz. Majd megszólalt a lányka. Igyál. Nem értettem, hogy hogyan látom, ahogy beszél, amikor még az előbb, éneküket sem láttam. Igyál nyugodttan, ez a forrás. A patak, ami a kerted végében csordogál. De ha itt iszol belőle, akkor minden betegséged, és bánatod elmúlik. Néztem rá, de nem értettem hogy miért is mondja. Majd egy poharat nyújtottak felém, a forrás vize volt benne. Elvette a poharat, majd megittam a vizet belőle. Még furcsább érzés kerített hatalmába, mind eddig volt. Majd a másik két lányka, akik eltűntek kis időre, egy Nőt kísértek oda. Ugyanolyan félénken jött ő is, mint én. Neki is adtak a forrás vizéből. Majd eltűntek a szemünk elöl. Csak álltunk egymással szemben, de nem tudtunk megszólalni. Olyan volt, ha már ismerném valahonnét őt. Hirtelen, szégyenlősen elpirultam, és mosolyogtam rá. Megfogtam a kezét, és a patak mentén hazamentünk. Azóta is ott van mellettem. Én meg vigyázok rá, és nem engedem el soha őt....
|