A barátság számtalan dolgot magában foglal: az élet bármely helyzetében készen áll segítségedre, sohasem jön alkalmatlan időben, soha sincsen terhünkre. Ezért szokták mondani, hogy a tűzre és vízre nincs többször szükségünk, mint a barátságra. Hiszen a barátság nem csak a boldogságot aranyozza be még ragyogóbban, hanem a bajokat is elviselhetőkké teszi azzal, hogy osztozik bennük és részt kér belőlünk. (Cicero) 

Valahányszor csak a barátságról elmélkedtem, az a kérdés ragadta meg leginkább a figyelmemet: vajon gyöngeségünk érzetéből s szükségből kívánjuk-e a barátságot, hogy érdekeink kölcsönös előmozdítása által azt, amit egymagunkban el nem érhetnénk, mások segítségével elnyerhetjük, s a szolgálatot viszonozzuk vagy ez csak lényegtelen tulajdonsága a barátságnak - oka ellenben mélyebb, nemesebb és inkább természetünkből magyarázható. A szeretet, melyből a baráti szeretet is származik, ugyanis a főoka a kölcsönös jóakarat fölébredésének. Mert hasznot olyan emberek is hajthatnak egymásnak, akik csak színlelt barátságból tisztelik és csak a körülményekhez képest veszik figyelembe egymást; a barátságban ellenben nincs semmi színlelt, semmi valótlan, mindaz, ami tőle származik, igaz és szívből jövő, azt hiszem, hogy inkább a természet, mint a szükség teremti a barátságot, inkább a lélek szeretetteljes vonzódása hozza létre, mint az a gondolat, hogy mily nagy haszonnal fog járni. (Cicero)  

"Azt akarom, hogy szeressék a források csobogó vizét.
Meg a nyár okozta repedéseket újra befedő árpavetések sima takaróját.
Azt akarom, hogy magasztalják az évszázadok forgását.
Azt akarom, hogy hallgatással és lassúsággal töltekezzenek, mint az érő gyümölcs.
Azt akarom, hogy sokáig sírjanak gyászukban, és sokáig tiszteljék halottaikat, mert az örökség lassan száll nemzedékről nemzedékre,
és én nem akarom, hogy édessége elvesszen útközben.
Azt akarom, hogy hasonlatosak legyenek az olajfa ágához. Amelyik tud várni.
És akkor majd érezni kezdik, hogy Isten hatalmas erővel megmozdul bennük, oly
hirtelen, mint a széllökés, amely próbára teszi a fát.
Ő vezeti el, és hozza vissza őket a hajnalból az éjszakába, a nyárból a télbe, az
ígérkező aratásból a csűrbe rakott terméshez, az ifjúságból az öregségbe, s aztán az öregségből az új gyermekekhez.
Mert miképpen a fáról, azonképpen az emberről sem tudsz semmit, ha életét szétszakítod folyamatában, ha változásaira darabolod.
A fa nem mag, nem vessző, hajlékony törzs, majd végül kiszáradt rönk.
Nem kell részekre bontani ahhoz, hogy megismerd.
A fa az az erő, amely lassan magába öleli az eget. Akárcsak te, kis emberpalántám.
Isten a világra hoz, nagyra növeszt, aztán sorjában vágyakkal, megbánásokkal,
örömökkel és szenvedésekkel, haragokkal és megbocsátásokkal ajándékoz meg, s végül magához szólít.
De te eközben nem vagy sem az a bizonyos iskolás gyerek, sem az a hitvestárs, sem az az
aggastyán.
Hanem az vagy, aki beteljesedik.
És ha fel tudod ismerni, hogy az olajfa törzséhez jól odanőtt szélrázta ág vagy, akkor az örökkévalóságot fogod ízlelni változásaidban.
És körülötted minden örökkévalóvá lesz.
Minden, a daloló forrás, amely enyhíteni tudta atyáid szomját, a szemek csillogása, amikor szerelemesed majd rád mosolyog, az éjszakák üdesége.
Az idő nem homokóra, amelynek homokja
lepereg, hanem arató ember, aki kévét köt."

Antoine de Saint-Exupéry: Citadella - részlet  

 A barát az az ember, aki nem mond feletted ítéletet. Mondottam neked, ő az, aki megnyitja ajtaját a vándornak, mankójának, sarokba állított botjának, nem unszolja táncra, hogy aztán megítélhesse tánctudását. És ha a vándor az utakat vidámító tavaszról mesél, a barát az, aki benne a tavaszt fogadja házába. És ha arról mesél, milyen borzalmas éhinség dúlt abban a faluban, ahonnan jön, akkor vele együtt szenved éhséget. Mert mondottam neked, a barát az a rész az emberben, amelyik éretted van, és olyan ajtót tár ki előtted, amelyet talán soha másutt nem nyit ki. A barátod igaz, igaz mindenben, amit neked mond, és akkor is szeret téged, ha a másik házban gyűlöl. A barát, akivel Istennek hála, találkozom, és összeér a könyökünk a templomban, aki ugyanolyan arcot fordít felém, mint az enyém: az ő arcát is ugyanaz az Isten világítja át, mert ilyenkor egyek leszünk, még ha odakint ő boltos, én meg hadvezér vagyok is, vagy ha ő kertész, én meg távoli vizeken utazó tengerész. Meghasonlásaink fölött rátaláltam, és most barátja vagyok. És hallgathatok mellette, más szóval nem kell tőle féltenem belső kertjeimet, hegyeimet, vízmosásaimat és sivatagaimat, mert nem fog beléjük taposni. Barátom az, akit szeretettel fogadsz belőlem: az én belső országom követe. Jól bánsz vele, leülteted, aztán hallgatod. És mind a ketten boldogok vagyunk.


Részlet Saint-Exupéry Citadella-jából  

"Testvér!Valamit szeretnék mondani Neked. Ne hidd, hogy csúnya a világ s az emberek rosszak. A világ szép s az emberek jók. A rosszaság nem egyéb, mint valami furcsa betegség, mely ragályos és időnként visszatér.Akár a pestis vagy a nátha. S olyankor elcsúfítja a világot maga körül. A világot? A Te világodat. De ne feledd el, hogy a Te világodon kívül van még egy másik világ és ez az igazi világ. Gyökered, vagyis jellemed, adottságaid, érzéseid és az a sok láthatatlan holmi amit magadban hurcolsz egy életen át, ebből az igazi világból ered, és ahhoz a mesterséges másik világhoz, melyet magadnak csináltál, csak annyi köze van, mint a hóvirágnak az avarhoz, melyen átüti fejét midőn a földből előbúvik.Ha felületesen megnézed, azt hiheted, hogy ez a penészszagú halott szőnyeg tartja a hóvirágot a hátán. Pedig nem így van. Előfordul, hogy erdőtűz támad s az avar tüzet fog és elég. Elég a hóvirág is vele, az igaz. D jövő tavasszal előbúvik megint. Miért? Mert gyökere mélyebben volt, mint a halott avar, a földben volt, az igazi földben. Így van ez veled is,testvér. Gyökered nem ebből a világból való, amit magad köré ácsoltál, és ha tűz támad s rád dőlnek a kontár tákolmány romjai: Éned az ösztön gyökérszálainak nyomán visszamenekül az igazi világba, akár a hóvirág. Mert nincsen különbség, közted s a hóvirágok között abban a világban."(Wass Albert)  

       Szeretetnyelv.

Nehéz kérdés!

 

 

 

 

Müller Péter:idézet

Egyre inkább az az érzésem, hogy az életünk egyetlen mondat, csak nem tudjuk kimondani, hogy mi az... A nagy találkozások, a lélekközeli pillanatok mindig azok voltak, amikor valakit megszerettem. Az igazi csoda a barátság, a valódi, emberközeli kapcsolat, amikor egyszer csak repül velünk az idő, és az az érzésünk, hogy mi már valahol találkoztunk. Néha egy pillanat többet ér, mint egy egész esztendő.  

 

 

Bárcsak megértenék az emberek, hogy az állatok ugyanolyan
kiszolgáltatottak, s ugyanúgy függenek tőlünk, mint a gyerekek; ezt a gyámságot ránk ruházták.”