Egyszer  régen  élt  egy bölcs és boldog király. Egy bánata volt csupán: hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan  segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt:
"Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét és örökbe fogadom." Nyomban  megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagvakat, és kihírdette: 
- Aki ezekből a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom! 
A gyerekek buzgón nekiláttak  az  ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindanyian  szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni. Szon Il is szorgalmasan öntözte  a  magvakat, de hiába teltek  a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott: a magvak  csak nem akartak kicsírázni. 
"Milyen különös" - álmélkodott Szon Il, s végül az  édesanyjához fordult segítségért. 
- Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? - kérdezte. 
- Talán másik földbe kellene átültedned őket - tanácsolta anyja.
Szon Il átültette a magvakat, de ott sem indultak fejlődésnek. Hamarosan felvirradt  a  nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a  virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek  meg az utcára tódult, és szorongatták  a  szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt előttük, de  bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán. 
Az egyik ház előtt azonban  megpillantotta a pityergő  Szon Ilt, aki  üres virágcseréppel álldogált  az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút: 
- Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az  üres  virágcseréppel? - kérdezte tőle. 
Szon Il  hüppögve  mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlődésnek. 
A király ennek hallatára karjába kapta Szon Ilt, és boldogan kiáltotta: 
- Ez az én becsületes kisfiam! 
Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és  egyikük  lármázni kezdett: 
-  Miért fogadod örökbe ezt a fiút az üres virágcsréppel? 
A király ekkor így szólt: 
- Minden  virágmag, amit  a  gyermekeknek  kiosztottam, főtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük. 
Az emberek erre helyeslően bólogattak, a gyemekek  pedik, akik a pompás  virágokat  szorongatták, igencsak  elszégyelték magukat hiszen valamennyien más magvakat ültettek el    

 

 

 

 

 

A magányos tündér

Egyszer volt, hol nem volt, Tündérország közepén élt egy magányos tündér. Senki sem barátkozott vele, mindig egyedül volt. Elhatározta, hogy ő bizony barátot szerez magának. Az állatokkal kezdte. Az erdőben össze is találkozott egy mókussal, aki éppen diót és mogyorót gyűjtött télire. A tündér odavarázsolta az erdő összes dióját és mogyoróját. A mókus nemhogy örült volna, inkább mérges lett, hiszen ő szeretett gyűjteni. Ezután a tündér máshol próbálkozott. Egy kicsit tovább ment, és megpillantott egy favágót. Neki is varázslással akart segíteni, így azonnal kivágta az erdő összes fáját. A favágó nem örült ennek, mert most már neki nem maradt semmi munka. Mit fog ő ezután kivágni?
A tündér arra gondolt, hogy már csak a tündértársai maradtak hátra, akikkel barátságot köthetne. Amint ezen búslakodva ballagott nagy Tündérország felé, egyszercsak sírást hallott. A hang irányába sietett, s egy kis tündért talált az út szélén. Megkérdezte tőle:
- Miért sírsz, ki bántott?
- Eltévedtem, és nem találom a hazafelé vezető utat! - mondta a kis tündér.
- Én majd hazaviszlek a szüleidhez! - vigasztalta a másik.
Útközben nagyon sokat beszélgettek és nevetgéltek. Mielőtt bealkonyodott haza is értek. Már nagyon aggódtak a kis tündér szülei. Szépen megköszönték, hogy visszakísérte a kis tekergőt. Azóta a két tündér elválaszthatatlan barát lett, s még ma is együtt segítik az emberek és az állatok munkáját apróbb varázslatokkal.